Román művészeti galéria
FIGYELEM! A Román művészeti képtár a Kultúrpalota felújítási munkálatai miatt ideiglenesen zárva tart. Meglrtésüket köszönjük!
A marosvásárhelyi Modern Román Művészeti Galéria (1850-1950) érdekfeszítő barangolást kínál abban a beszédes színtónusok és expresszív tömegek által elevenné tett száz esztendős időszakban, mely nagyjából a 19. század közepe és a II. világháború első évei között helyezhető el. Ebben a száz évben a román művészet mind történeti, mind elméleti szempontból jól körülírható utat jár be. A kezdeteknél megragadható az európai festészettel való összehangolódás irányába tett döntő lépés, melyet az attitűdváltás és egy újfajta hozzáállás elterjedése jellemez, a felső időhatár pedig a román művészet fejlődéséhez nagyban hozzájáruló, termékeny és tartalmas két világháború közötti korszakot zárja le. A saját identitás kikristályosodásától annak szervessé válásáig tartó beteljesülési folyamatnak vagyunk tehát tanúi, magától értetődő átfedésekkel és hasonlóságokkal az európai művészet bevett stílusáramlataival.
A válogatás tehát a modern román művészet fejlődési szakaszait jelöli Theodor Amantól a Kárpátokon belüli tájak sajátos helyi színezetét felmutató erdélyi alkotókig. A 19. század második fele, Aman munkásságával kezdődően, egyrészt a modernizmus fele való átmenet erőfeszítéseit tükrözi, később a modernizmus beépülését a román művészetbe és ennek végleges betagozódását az európaiba Nicolae Grigorescu és Ioan Andreescu révén, másrészt jelzi az adott korlátok meghaladására való képtelenséget is Sava Henţia, Constantin Dumitru Stahi vagy Emanoil Bardasare akadémizmusában.
A modernizmus állandósulásának döntő szakasza a román festészetben és szobrászatban a 19–20. század fordulója, főként Ştefan Luchian és Dimitrie Paciurea művészete által. Luchian fő hozzájárulása a fény mértékének növelése a színek „boszorkánykonyhájában”, mely által anélkül forradalmasította és vonta hatása alá a román művészet java részét, hogy iskolát teremtett, vagy elméleteket bocsátott volna útjára. Dimitrie Paciurea a nagy magányosok közé sorolható a román művészet történetében. Egyfajta ingaként impresszionizmus és szimbolizmus, klasszikus és modern, expresszionizmus és szürrealizmus között, szobrászatának egyedisége épp ebben az egyéni kifejezési módban rejlik, melyet ő, művészete korabeli recepciójától és saját sikertelenségétől függetlenül, fel is vállalt. Bár jó tanítómester volt, követők híján nem alapíthatott iskolát, elképzeléseinek nem akadtak folytatói, ám munkássága révén hasonló, vagy épp az ő művészetéből eredeztethető egyéni stílusok fejlődhettek ki a román szobrászatban.
Látványkörutunkon a továbbiakban a két világháború közötti alkotók kalauzolnak bennünket. Többük egyéni művészete az első világháború előtti idők szerves folytatásaként ekkor érik be (Gheorghe Petraşcu, Theodor Pallady), mások különféle közös érzékenységek, barátságok, koncepciók és művészeti víziók mentén csoportosulnak, mint a „Négyek csoportja” (Nicolae Tonitza, Francisc Şirato, Ştefan Dimitrescu, Oscar Han), vagy szembeszegülve a hagyománnyal új, radikális kifejezési formákat keresnek, mint az avantgárd kiváló képviselői, Max Herman Maxy és Hans Mattis Teutsch. Megint mások hagyták magukat elcsábítani a Fekete-tenger partvidékének festőisége, a sivár Dobrudzsa vagy az elbűvölő Balcic által, a tájkép vagy a vidék furcsa személyiségeinek sajátos értelmezési mintázatait keresve az impresszionizmus, posztimpresszionizmus, a cézanne-i látásmód vagy a fauvizmus jegyében, személyiségüktől függően eltérő hangsúlyokat helyezve a rajzra, színre vagy a szerkezetre (Nicolae Dărăscu, Jean Alexandru Steriadi, Lucian Grigorescu, Iosif Iser, Petre Iorgulescu-Yor, Vasile Popescu). Egyesek pedig, egyfajta hamisítatlan realizmus és tiszta, józan látásmód szellemében tekintve az életre, igyekeztek megérteni a román falu világát, mint Camil Ressu, vagy hagyták magukat sodorni a városi látképek vagy a vízpartok által felkavart érzéseik által, mint Marius Bunescu.
Körvonalazódik ugyanakkor két, a világháborúk közötti időszakban induló, ám azt követően is folytatódó irányzat: egyrészt a színek szenzitivitására, másrészt pedig a kompozíció komolyságára, szigorúságára és a mély szimbolikus tartalmú üzenetekre alapozó, a régi klasszikusokhoz visszanyúló törekvés a két művész-tanár, Alexandru Ciucurencu, valamint Corneliu Baba révén. Ez a mag kiegészül Ion Țuculescu műveivel, aki, bár munkáinak zöme révén a II. világháború utáni idők alkotója, szintézisteremtő ereje és személyes kifejezésmódja által messze saját kora fölé emelkedik.
Végezetül a Kárpátokon belüli tájak markáns egyéniségei, a kolozsvári Szépművészeti Iskola és a nagybányai művészeti központ mentorai, tanítványai, új művészeti törekvéseinek létrehozói tárják elénk alapvető hozzájárulásukat a modern román művészet történetéhez, mint Alexandru Popp, Aurel Ciupe, Romul Ladea, Ion Vlasiu, Eugen Gâscă, Tasso Marchini, Ziffer Sándor vagy Szolnay Sándor.
